Messze, kinn a tengeren, ahol a legmélyebb az égszínkék víz, ott élt a vízi-király a lányaival nagy boldogságban, pompás víz alatti palotájában.
A legkisebb királylány, Ariel, aki a legszebb is volt mind közül, a legnagyobb örömét abban lelte, ha az öreg királyné mesélt neki az emberek világáról, a zöld mezőkről, a végtelen erdőkről és a tenger feletti hatalmas városokról.
Amikor végre elérkezett a legkisebb hableány tizenötödik születésnapja, boldogan útnak indult, felemelkedett a tenger mélyéről és vígan lubickolt a felszínen a lenyugvó nap fényében, amikor észrevett egy háromárbocos hajót.
Amikor közelebb merészkedett, megpillantotta az ifjú királyt, aki úgy elbűvölte, hogy le sem tudta venni róla a szemét egész álló este.
– Bárcsak ember lehetnék – gondolta –, akkor a királyfi észrevenne, megszeretne, és örökké egymáséi lehetnénk! Felkeresem a gonosz tengeri boszorkányt, és ha az életembe is kerül, meglelem az igazi boldogságot – az emberek között.
Legyen Ön az első, aki véleményt ír!
