Szinte mindenkinek van olyan felmenője – nagyapa, dédnagyapa –, aki a Don-kanyarban vesztette életét, vagy sebesülten, illetve hosszú szovjet fogság után tért csak haza. Majd' hét évtizede a szülőföldjétől kétezer kilométerre bevetett 2. magyar hadsereg gyakorlatilag megsemmisült, és csak a töredéke tért haza. Az ország XX. századi történelmének egyik legnagyobb tragédiáját általában, mint második mohácsi vészt emlegetik.
Pedig 1942 tavaszán a magyar politikai vezetés kényszerhelyzetben ugyan, de még a győzelem reményével küldte a frontra a 2. hadsereget, mégis a Don-kanyarban megvívott harcok a magyar hadtörténelem legszomorúbb fejezetei közé tartoznak.
A megfelelő fegyverzet, felszerelés nélkül kiküldött, lehetetlen feladattal megbízott honvédek ezrei szenvedtek, haltak meg és estek fogságba feleslegesen a farkasordító hideg orosz télben, majd a megsemmisítő vereséget követően vonultak vissza rendezetlenül, pánikban és kétségbeesve, az életükért küzdve, parancsnokaik által magukra hagyva.
Miközben a Magyar Királyi Honvédség Főparancsnoksága és az ország politikai vezetése szinte semmit sem tett az előre látható katasztrófa elkerülése érdekében.
De mit keresett a 2. magyar hadsereg a Szovjetunióban, kétezer kilométerre hazájától, miért bocsátották a magyar katonákat a német hadvezetés rendelkezésére, hányan vesztek oda a Don-kanyarban, melyek voltak a vereség okai?
Könyvünkben ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat.
