"»Édes, drága virágszálam! « – nagymamám mondta ezeket a máig őrzött, becéző szavakat kicsi gyerekkoromban. Elmlékeim szerint a szavakhoz mosolygó tekintet és meleg simogatás is társult. Tán ezek a szavak, ezek a szerető gesztusok tették a nagymamámat máig is az egyetlen nagymamává. (Vajon mondják-e még a nagyik az unokáiknak ezt a megszólítást? És vajon értenék-e a mai unokák?)
Még jó „bőrben"” volt a mami, amikor alig harminc éves koromban az esküvőmön – talán utoljára – hallottam tőle ezt a pár szót. Igaz, akkor éppen elbújt a család elől, és a számára tiltott étket – cukros lévén – épp egy szelet tortát majszolt nagy élvezettel, majd megjegyezte: »Ugye nem árulsz el senkinek?« És hozzá illesztett egy cinkos kacsintást ráadásul.
Sokáig azt hittem, csak én vagyok az ő virágszála, de aztán hamar kiderült, a húgomnak is így hangzott a megszólítás. később pedig már teljesen természetesnek tűnt: nagyi mindenkit virágszálnak nevezett, a különbség csak a hangsúlyban volt. Akit kritikával fogadott, esetleg bírált, netán elítélt, annak a hangsúlya is elmarasztoló volt, és akit – mint engem – imádott, annak a megnevezéshez simogató hangsúly és ölelő tekintei is járt.
Nagymamám egyszerű ember volt, festőmester felesége, nyavalyákkal egész életében, és mindig családszeretően ragaszkodott a számára közel álló emberekhez…
Sokszor felidézem a cinkos összeesküvést, ami az esküvőmkor köttetett, pedig már vagy húsz éve nincs jelen a „vele volt egész” több generációs együttélésünkben. De a „virágszálak” általa lette számomra megkülönböztethetők: vannak tüskések és sokszínűek, értünk virítók és gyönyörűséget nekünk adók, barátian vagy egyedül pompázók – mindegy: élnek és már ez önmagában is elég, hogy örömünket leljük bennük.
S hogy tekintsünk rájuk, így jócskán a félúton túl? Egy dolgot biztosan megtanultam tőle: mindig és mindenkor szívvel és derűvel…"
