Az Utazás Hiába narratív versei önmagukban egy nagyobb történet töredékei, egymás mellé rendezve pedig egy hosszabb történetet, sőt sorsot sejtetnek. Az élesen megrajzolt pillanatok (a tálban felejtett, penészből szakállt eresztő málna, a folyópart a suhanó, felnéző evezősökkel, a fülét szemüvegszárral piszkálgató öreg férfi) mind-mind olyan jelentéktelennek tűnő részletek, amelyek később mégis fellökődnek az emlékezetünkben, és emblematikus sűrűséggel válnak egy-egy időszak emlékképeivé. Mert az emlékezet éppen úgy működik, ahogyan ezek a versek: nem a lényeges, hanem a jelentéktelen, mulandó pillanatok égnek a tudatba, a vonuló madarak, egy székre hajított bársonyruha, a sülő rákok szaga egy tengerparti sétán, vagy egy csók különös íze egy autóban. És ezek az emléktöredékek kísérik aztán halálig az embert, ezekből a mozaikokból állítjuk össze azt, akik voltunk: valahai, eltűnő arcainkat.
