Elődeinkben alighanem már az öntudatra ébredés pillanatától kezdve felébredt a vágy, hogy a természettől ellesve ők maguk is megtanuljanak szabadon szárnyalni a végtelen levegőóceánban. De sajnos egy ideig minden próbálkozás hasztalannak bizonyult: ami szemmel láthatólag könnyen ment a madaraknak, az a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem sikerült az embereknek. Kudarc kudarcot követett, az őrült próbálkozók és az önkéntes feltalálók – akik időnként egy szakadék széléről vagy egy magas toronyból ugrottak le – legjobb esetben is csak csonttöréssel úszták meg a szabadeséstől alig különböző bemutatót. Úgy tűnt ekkor, hogy a repülés végleg beköltözött a megvalósíthatatlan álmok birodalmába, de az egymást követő nemzedékek sorából mindig kerültek ki olyan vakmerő megszállottak, akik nem adták fel egykönnyen. És egyszer csak elérkezett az a nap, amikor a képzeletbeli utazások ideje végérvényesen lejárt, és a repülés a valóság részévé vált! Ma már tisztelettel vegyes bámulattal csodáljuk azokat a hártyaszárnyú, törékeny gépezeteket, amelyekről csak nagy képzelőerővel hihető el, hogy valaha is képesek voltak repülni. Elismeréssel tartozunk tehát mindazoknak, akik hajdanán vállalták a valóságos istenkísértéssel felérő, nyaktörő repüléseket. A mai villámgyors, a hang sebességéének többszörösével repülő gépekhez képest ezek a szelíd szitakötők mára a rég letűnt időknek, de egyben egy emberibb világnak váltak csendes mementóivá.